Az idei, jubileumi Országos Találkozóra egy táncjátékkal is készülünk, ennek megalkotóit szeretnénk most bemutatni.
Andorka Péter bemutatása
1987-ben született, 5 éves kora óta tanul zenét, ütőhangszereken, zongorán, harsonán, majd klasszikus- és ritmusgitáron tanult. A szentendrei Ferences Gimnázium elvégzése után Budapesten a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában tanult zeneszerzést, 2007 óta pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen Vajda János zeneszerző növendéke, ahol az idei tanévben fejezi be tanulmányait. 2005-ben, első Fülöp kurzusán találkozott a Szent András Evangelizációs Iskolával, a Katolikus Karizmatikus Megújulással, és nem utolsó sorban megismerkedett az Új Aratás Közösséggel, amelynek azóta tagja. Dicsőítésvezetőként 2007 óta szolgál mind a közösségében, mind a Szent András Evangelizációs Iskola kurzusain. Jelenlegi műve az első táncjátéka.
1987-ben született, 5 éves kora óta tanul zenét, ütőhangszereken, zongorán, harsonán, majd klasszikus- és ritmusgitáron tanult. A szentendrei Ferences Gimnázium elvégzése után Budapesten a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában tanult zeneszerzést, 2007 óta pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen Vajda János zeneszerző növendéke, ahol az idei tanévben fejezi be tanulmányait. 2005-ben, első Fülöp kurzusán találkozott a Szent András Evangelizációs Iskolával, a Katolikus Karizmatikus Megújulással, és nem utolsó sorban megismerkedett az Új Aratás Közösséggel, amelynek azóta tagja. Dicsőítésvezetőként 2007 óta szolgál mind a közösségében, mind a Szent András Evangelizációs Iskola kurzusain. Jelenlegi műve az első táncjátéka.Vér Hajnalka bemutatkozása
Vér Hajnalka vagyok, táncpedagógus, és sporttánc edző. Egy pirinyónyi kis faluban nőttem fel. Nem volt lehetőségem táncot tanulni, így onnét elkerülve kerestem a lehetőséget, hogy képezhessem magam. Úgy éreztem ez az, amiben valóban kibontakozhatok, és amire képességeket kaptam. Már felnőtt voltam, amikor a Jóisten tudatosan megérintett. Talán úgy is mondhatnám, hogy ez volt az első megtérésem, 19 éves voltam ekkor. Hálát adok ezért.Nem sokkal később viszont többször is szembe kerültem azzal a talán téves felfogással, hogy a tánc nem tartozik az Istent dicsőítő eszközök közé. Tehát ha Istené akarok lenni teljesen, akkor abba kell hagyjam, még a tánctanítást is. 3-szor próbáltam teljesen elzárni magamtól ezt a képességet. De mindháromszor ugyanabba a munkába, ugyanarra a helyszínre szólított vissza a Jóisten.
Egy katolikus iskolában tanítok táncot, lassan már 10 éve. Elsőként azt tapasztalhattam meg, hogy egy szűrő lehetek a gyerekek számára. A mai fiatalokat ismerve, nagyon is nyitottak a világra. Fogékonyak a média mindennemű hatására is. Az iskolába, ahol tanítok, szinte minden család fordít időt arra, hogy a délelőtti tananyagon kívül más képzésben is részt vegyenek a gyermekeik. A tánc is ezek közé tartozik. Sokan jönnek hozzám, már csak bátorságot nyerni azzal, hogy színpadon szerepelhetnek. Úgy érzem a feladatom az, hogy a táncon keresztül egy olyan világot mutassak meg, ami belefér az Isten által kigondolt egészséges emberi életbe. Nem tanítok olyan mozdulatokat, ami hitemmel szemben állna, igyekszem olyan zenéket használni, amik nem az Istennel szembeni oldalt erősítik, valamint a táncokhoz viselt ruhák sem sejtetik a felnőttek intim világát. A gyerekek viselkedése, közösség formáló ereje is azt tükrözi, hogy Isten is örül annak, hogy hozzá méltón próbálunk azokkal a talentumokkal gazdálkodni, amiket tőle kaptunk.
Épp ebben az évben jött 2 táncos tanítványom át a katolikus iskolába. A gyerekek a katolikus iskolába járó diákokkal együtt készültek a versenyekre. Bár otthon nem keresztény nevelést kaptak, vonzóvá vált számukra a keresztényi erkölcs és a rend szeretete, így szüleiktől azt kérték, hogy ők is had keresztelkedhessenek meg. Ettől az évtől kérésükre, pedig az Albertfalvi Don Bosco Katolikus Iskola diákjai. Nagy öröm volt ez számomra, mert azt láthattam meg, hogy még a gyerekek is evangelizálnak.
Tánctáboraink során, gyakran a keresztény nevelésben nem részesülő gyerekek is bekapcsolódnak az étkezéskor elmondott imáinkba, vagy a vasárnapi szentmisébe.
Ez év nyarán operálták meg másodszorra a térdemet, amely elgondolkoztatott azon, hogy vajon tudom-e még folytatni az eddigi pályámat. Ugyanakkor ezzel egy időben a Jóisten kegyelméből lehetőséget kaptam, hogy egy dicsőítő tánchoz írhassak koreográfiát, mely újra teljes erőbedobásra késztetett. Andorka Péter zeneszerző zenésítette meg azt a versemet, amely a XX. Országos Karizmatikus Találkozóra íródott. Egy csodálatos 4 tételes táncjátékot komponált, mely ötvözi a gregorián zenét és a könnyű műfajok hangvételét.
Bízom abban, hogy amire képességet kaptunk, az nem csak saját magunk örömére szolgál, hanem a közösség, és a közös ünneplés részeként felemel Isten felé, és rávilágít arra, hogy minden ember fontos Isten számára.
Andorka Péter a táncjáték zenei részéről
A Katolikus Karizmatikus Megújulás elnöke felkért minket egy nagyobb lélegzetű táncjáték megalkotására. Mindannyiunknak tetszett, hogy merjünk együtt végre nagyot álmodni. Olyasmit, ami nem csak szép vagy érdekes, esetleg izgalmas nekünk és a közönségnek, hanem egyben Isten tervébe is illeszkedik olyan formában, hogy az Ő imádását hirdeti.
A tánc témája tehát – a XX. Országos Karizmatikus Találkozó tanításaival harmonizálva – az imádság lett.
Amikor Vér Hajnalka koreográfussal először összeültünk megbeszélni, hogy hogyan is kezdjünk neki, abban rögtön megállapodtunk, hogy a darabot egy himnusz fogja zárni, amelyben ének is lesz, esetleg a csarnok teljes közönségét is bevonva az előadásba – legalább a refrénbe. Ennek szövegét Hajni írta meg, aki közben térdműtéten esett át, és a kórházból telefonon diktálta be az elkészült versszakokat. Engem rögtön megragadott a vers gyönyörű képhasználata, igényes rímei, és az imádat Isten felé, ami sugárzott belőle. A himnuszt két nap alatt felvázoltam, majd nekiugrottam elölről megírni a zárótétel előtti bő negyed órát. Végül is négyféle imádságot jelenítettem meg zenémben egy klasszikus szonáta – vagy szimfónia – tételkaraktereit követve.
Egy rövid bevezető után, amelyben a sejtelmesen kibontakozó harmóniákban megjelenik fuvolán majd csellón két gregorián téma: a „Tantum ergo sacramentum” és az „O salutaris Hostia” az első tételt előkészítve, egy hatalmas, lendületes dicsőítés „robban be”, amelynek szintén az „O salutaris” lesz a fő motívuma. A gregorián dallamok feldolgozása mellett azért döntöttem, mert egy zenét indirekten természetesen szakrálissá tehet, hogy a szerző az imádság lelkületében komponálja, de mindenki számára egyértelműen ezek az ősi dallamok egyfajta tematikus rendszert alkotva jelölik ki a főbb témákat, mivel konkrét szövegekhez, imádságokhoz, és nem utolsósorban a több száz éves liturgikus énekléshez kötődnek. A téma többféle variációja epizódokat, az eredeti alakja rondó-refréneket alkot. Az utolsó refrén változást hoz: az újra megszólaló „O salutaris” egyszer csak megemelkedik (E-dúrból Fisz-dúrba), majd még egy lépcsőfokkal följebb lépünk: a rézfúvósokon monumentális, kiszélesített korál formájában megszólal az „Édes Jézus, én szerelmem” kezdetű népénekünk, amely által az Oltáriszentség előtti hódolat szerelmes jelenlétté válik, a távolinak tűnő, „holt” latin nyelv elé anyanyelvünkhöz kötődő, saját népénekünk lép. Így lesz az eddigi főtéma anélkül, hogy ő maga megváltozna, kíséretté, de talapzattá is egyben e népénekünk alatt. A kettő kombinálódása a szentségimádás és a szentáldozás élményével rokonítható: az egyikben szemléljük a köztünk lévő Élő Kenyeret, a másikban magunkhoz is vesszük Őt.
A második tétel egy áhítatos nyugalmat árasztó 2x3-as lüktetésű tétel, vagyis a középkori szimbolika szerint az emberi tökéletlent (zenében a 2-es szám) kombinálja az isteni tökéletessel (a 3-as szám). Nem is más a téma: egy ritkán feldolgozott antifóna a Requiem változó tételei közül, az In Paradisum, amely használata szerint könyörgés az elhunyt lelki üdvösségéért, de pusztán a szöveg alapján számomra Isten színről színre történő látásának és az örök boldogságnak óhajtása. Vágyakozás Isten tökéletes szeretetére. A magyar himnuszdallamok közül kettő jelenik meg a refrének között, amely alatt szólóének recitálja a háttérben a 113. zsoltár egyes részleteit, amelyek Izrael szabadulásáról szólnak, vagyis hogy Isten megment.
A harmadik tétel emberi létünk kicsit sötétebb berkeibe vezet: „Könyörgés a bűnbeesésben” címet viseli. Ehhez a talán legközismertebb gregorián dallamot dolgoztam fel: nagybőgőkön, mély fagotton és harsonákon sötéten kavarog a „Dies irae” végítélet-rettegése, majd a téma egy-egy kemény akkorddal megtámasztva a kürtökön szólal meg a maga teljességében. A „Tuba mirum” dallama is előkerül, mint epizód-téma, de ez alatt is könyörtelenül ott van a basszusban hosszú hangokká szélesítve a „Dies irae”. A tételt zeneileg elengedhetetlennek tartottam, ezen felül témájában is hozzásegít a negyedik tételre történő ráhangolódáshoz.
A bűn szárazsága után az emberi tehetetlenségünkben történő végső önátadás közepette érkezik a himnusz isteni üdítő forrása, a negyedik tétel: „Imára kulcsolom Hozzád a két kezem, / Gyönyörű valóság vagy nekem, Istenem.” – jelenik meg az ének, immár a saját nyelvünkön, a modern kor hangján. Az egy szál zongorával induló magányos énektől eljutunk a hatalmas zenekaron, kóruson, gitárokon és dobokon megszólaló mindenkit egyetemesen egyesítő imádságig. Így lesz a záró tétel leginkább sajátunk, ahogy az imádás legbensőségesebb hangján egyesül a csarnok a Szentháromságos egy Isten himnikus dicséretében. A zenei nyelv itt a szimfonikus zenét egyesíti a könnyű műfajok hangvételével, és egyben számunkra merész kísérlet az elektronika és az élő hangszerek egyszerre szerepeltetése, amely komoly előkészületet kíván mind tőlem hangmérnöki munkában, mind Csiszér Lászlóéktól, akik a helyszíni élő zenei szolgálók lesznek ezen a találkozón.
